Beszélgessük kutyákról babákról és magunkról a harmóniáért

A nap, amikor kudarcot vallottam anyaként és gazdaként egyaránt…

…és még csoki sincs itthon

Adott egy téli, sötét, ám száraz nap, adott 3 kutya, 3 gyerek, két beszélgetésre sóvárgó barátnő (anyuka) és egy ígéretes délelőtt. 

Találkozó 9:00, legyen inkább 9:15, najó 9:30-ra ott vagyunk. Tehát találkozó 9:37.

Gyerekek ruha fel, kocsiból ki, kölyökkutya (Fahéj) kocsiból ki, Füge gyere ismerkedni. Zökkenőmentes, huh!

Banyek, jó lett volna a 3 napos esőzés után inkább gumicsizmában jönni…felkészült anyuka… Boró, kerüld ki a pocsolyát kérlek, nem hoztunk csizmát. Boró, gyere ki a pocsolyából!

Füge továbbra is ügyes, két kutya két irányba, kölyökkutya érdeklődő, nem tolakodó, kissé félénk. Megpróbáljuk Legot!

– Boró ne ugrálj a pocsolyában, átázik a cipőd!

Lego magastartásban, két méteresnek képzelve magát, vörösszőnyegen kilibben az autóból, majd egy apró jelzéssel, finoman leteremti a kölyökkutyát…indokolatlan…Lego ne legyél bunkó!

– Boró, nagyon ügyesen kikerülted a nagy pocsolyát! (Anyuka – büszke, sikerélmény)

Hát akkor induljunk! Pocsolyatengeren ügyesen átlavírozunk, elindulunk az erdő felé, haladunk 10 métert, amikor Lego földbe döngöli kicsi Fahéjt. Az óvatos kis jelzés, most egy fokkal erőteljesebbre sikerült, pláne a kölyök szűzies lelkének. Kölyökkutya összeomlik, lecövekel, se előre, se hátra nem hajlandó menni.

Majd egy ’Anyaaaa’ kiáltás…mire feleszmélek, Boróka nyakig saras és vizes ruhában rohan vissza, enyhén kétségbeesett arccal.

Kutya sír, gyerek 1 megijed, sír, gyerek 2 vizes, nyávog, anyuka…..nagyot nyel. És az ígéretesnek tűnő délelőtt képe, mint egy szappanbuborék feljebb száll, majd kipukkad.

Fussunk neki egy újabb próbálkozásnak, – gyertek át, átöltözünk és játszunk nálunk. Az ötlet kiváló, nem adjuk fel, adunk magunknak még egy esélyt. A gyerekek játszanak, mi pedig még egy kávét is tudunk inni!! Isteni gondolat!

10:10, indulás haza. Haza érünk, Boró bugyiig!!! vizes ruháját gyorsan lekapom, szárazat feladom, bebugyolálom, majd kimegyünk a kertbe. Fázunk, menjünk be…rendben. Szűkül a tér, nő a fej, de még mindig van esély, végülis sok játék van bent.

Nagyjából tíz perc múlva, amikor a fejhangon üvöltő gyermekem már az 5. játékot vette ki a két kislány kezéből, mert minden az övé, két gondolat futott át az agyamon. Pedagógusként csodálva nézem az önérzetes gyermekem, aki életének abba a szakaszába érkezett, melyben az „enyém” kifejezés világháborút pedzegető felindulásokat okoz, és milyen gyönyörű, hogy a fejlődés ezen állomására érkeztünk.

Anyaként…vajon, most ha óvatosan kilépek azon az ajtón, és elképesztő gyorsasággal elfutok, észreveszi valaki??? Biztosan nem. Anya újra nyel.

Mindeközben Monte Cristo grófja boxban vár, Füge és Fahéj békében kint a kertben.

Felveszem Borót, megnyugtatom, megbeszéljük, kizökkentem, beteszek hallgatni mesét, működik! 11:00, elhangzik az első kérdés a konyhapultnál állva,  – Hogy vagy??
Hogyan is foglalj össze 153 féle érzést 5 percbe, hogy nagyjából minden beleférjen….

Fáradtan. És te?

És akkor kezdődik elölről…”enyém”, „éhes vagyok”, „ne húzd a cica farkát”…és egy újabb felnyüszítés, Fahéj bekerült Füge felségterületére.

– Jaj hogy elment az idő, megyünk, mert ebéd, alvás…tudod.

Tudom! Az ajtó becsukódik, Boró megnyugszik, gyors összepakolás, ebéd, peluscsere, alvás.

13:00, kanapéra roskadok és egy tábla egész mogyorós csoki után sóvárogva idézem fel délelőttünk kabaréba illő pillanatait.