Beszélgessük kutyákról babákról és magunkról a harmóniáért

“Kacikaka”

Avagy kutyasétáltatás a gyerekkel

Szülésem előtt két nappal, barátnőimmel elmentünk egy utolsó sétára, hogy jól lemozgassuk a kutyákat. Harminc nap kánikula állt mögöttem, így meglepő fordulat volt, hogy kislányom nem szuvidálva (konyhai kifejezés-alacsony hőfokon sokáig készített étel elkészítési módszere) érkezett, 30 nap, kitartóan tartó 30 fok után. Hála az égnek, ebben az időjárásban Fügéék sem sóvárogtak a megszokott sétáink után, így inkább kéz a kézben dőltünk egyik oldalunkról a másikra, nagyokat sóhajtozva a hideg lakásban.

1. fázis – Rózsaszín buborék, avagy végre alszik a baba

Szülésem után két héttel már elővettem barátnőmtől kapott rugalmas kendőnket, felkötöttem kislányomat a viszonylag frissen vágott hasamra, és végre elindultunk. El is jutottunk az utca végéig. Első sétánk mondhatni nem túl eredményesnek bizonyult.

Idővel ezek a távok nagy lépésekben növekedtek, végül pár hét után beszálltunk kis Fábiámba és nyakunkba vettük az erdőt. Imádtam. Boró garantáltan aludt, a kutyák szaladtak én pedig élveztem az akkor igen hosszúra nyúlt vénasszonyok nyarát. Ezek az alvások olyan mélyre sikeredtek, hogy bármekkorát kurjantottam, vagy fütyültem Legoék után, szeme sem rebbent kislányomnak.
Hónapok alatt ezek a séták a napunk rutinjává váltak, először két, majd napi egy alkalommal. Biológiai óra nem csak Boróban működött elképesztő pontossággal, de Fügéék is már a kapuban toporogtak az időzített menetek előtt.

A rózsaszín fázisunk nagyjából egy évig tartott, mivel a mozgásfejlődés egyelőre még nem hozta meg az önállósággal járó térigényt. Otthon, a lakásban letudta saját kilométereit Boró, ilyenkor viszont rövidebb bámészkodás után, garantált alvást produkált hordozóban. A járás és annak stabilizálódásával meg is érkeztünk a második fázisba.

  • 2. fázis – A tér növekedése, vagy inkább szűkülése

A mozgásfejlődés előrehaladtával egyre inkább nő gyermekeink kíváncsisága és igénye a világ felé. Ebben az időszakban egy igen nagy ambivalencia vesz minket körbe. Egyik részről nő a tér igénye, mindent szeretne magáévá tenni, másrészt ahogy nyúlik a köldökzsinór, úgy alakul ki a szeparáció is, mert ez a távolság egy folyamatos visszaigazolást, megerősítést igényel az anya részéről.

Hogyan is érintette ez a mi elillani látszódó idilli sétáinkat?
Boró elindult. Járása bizonytalan volt, de annál célratörőbb és lendületes. Még szívesen felkapaszkodott a hátamra, de viszonylag hamar le is akart szállni, és el akart indulni. Ééééés itt megálltunk…megálltunk vagy 6 hónapra. Leültünk a fűbe, vagy sárba, néztük a kacikakákat (értsd: katicákat), szedtük a virágokat, vagy léptünk előre hármat.


Kutyák szempontjából ez kissé totyogósra sikerült, egy szerencsém volt, hogy a labda segítségével a kötelező kilométereik így is megvoltak. Ezt a fajta fárasztást viszont 2 óra alatt ki is pihenték általában. Az alvásokat ekkor már az ágyba időzítettem, így nem volt kényszer, hogy mindenképp fent legyen a hátamon.


Szerettem ezt az időszakot, rengeteg új virágot volt szerencsém megismerni és megtanulni ezidő alatt. Nem is tudom, hogy kerülhette el a figyelmemet, de rendkívül sok izgalmas kavics és botocska vesz körbe minket, melyek komoly súlyt jelentenek egy idő után a zsebekben.

És a csigák…a csigák „futóversenyétől” kezdve, az etetéséig legalább 10 féle játékot találtunk ki, mely akár egy egész délelőttöt tudott kitölteni. (Nem is beszélve arról, hogy hányszor találkoztam a lakás különböző pontjain épp inkognítóban menekülő csúszómászókkal).

  • 3. fázis – Az öntudat ébredése

Végül a csiga, bogyó, ágacska gyűjtögetések közepette megérkeztünk a harmadik állomáshoz, amikor már megjelent az „önálló elképzelés” fogalma is kis lakásunk falai között.

  • Gyere Boró, elmegyünk sétálni a kutyusokkal!
  • Nem!

(Biztosan csak rosszul hallottam).

  • Gyere kérlek, már várnak a kutyusok, indulunk!
  • Mindjárt, még játszom!

(Rohamos tempóban kerül le egy új játék a polcról, amivel teljes átéléssel és belemerüléssel kezd el foglalkozni. Eközben Legó már fejen pörög az udvaron, Füge meg sipít, hogy véééégre indulunk (na igen, ez egy külön bejegyzést érdemel).

Majd jön a kedvencem:

  • Gyere most már tényleg! Elmegyünk megkeresni a csipkebogyós bokrot, és eszünk is róla, sőt a lovacskáknak is köszönünk (bedobom az aduászt).
  • Mindjárt, összepakolok!

(Mert igen, az én lányom rendkívül rendszerető, ahogy azt az itthoni ábra is mutatja).

Az indulás legalább fél óra, melyet egy másik fél óra ráhangolódás előz meg, de végre elindulunk, megérkezünk, hogy sétálhassunk 100, durvább délelőttökön akár 200 métert.

Rutinjaink és napirendünk sokat változott gyermekem fejlődésével, mely egyrészről hatalmas rugalmasságot, másrészről kitartó rendszert követel mind a kutyák, mind az anya részéről. Akármilyen változásokat is hoztak a hetek, hónapok, egy biztos volt, a rutin és a keret nagy kapaszkódók a mindennapokban. Fügéék türelmesebbé váltak, mert tudták, hogy eljön az ő idejük is. Nyugodtabb lettem, mert a keretet én állítottam fel, a saját szabályaim szerint, úgy, hogy az abszolválható legyen.

Ennek köszönhetően az sem okoz már gondot, ha előfordul olyan, amikor mindenki otthon marad és nyugizós napot tartunk (meglepő módon Legó és Füge is ilyenkor pihenősebbre veszi a napot).