Beszélgessük kutyákról babákról és magunkról a harmóniáért

Nosztalgia

Avagy jól nevelt (idomított) családunk története

Nagymamám igen karakán személyiség volt. Nem volt az az elveszett lélek típus, sziklaszilárd véleménye volt a világról, és mindezt a maga 150 centijével a legédesebb szarkazmussal tudta tálalni. 

Akkoriban volt egy puli kutyánk, aki hasonló adottsággal rendelkezett, mint drága Nagyika, azzal a különbséggel, hogy Kópé tálalása nem mindig volt olyan finom és nőies. Annak rendje és módja szerint tartotta sakkban a családot, ahogy azt kell. Mi nagyon szerettük, de határozottan tiszteletben tartottuk a határait, puszta félelemből. Papám szilárd meggyőződéssel hitte, hogy ő a falkavezér, de valahogy Kópé a maga rafináltságával mindig túljárt az eszén. Miután ilyen jól megnevelte kis családunkat, tudtuk, hogy ha Kópé eszik, akkor nagy ívben elkerüljük. 

Történt egy alkalommal, amikor is valahogy hozzájutott egy szép húsos csirkecsonthoz, amit már akkoriban sem szívesen adtunk kutyáinknak, sajnos korábbi negatív tapasztalat miatt. Ekkor jött Nagymamám, aki elképedve vette észre, mivel is tölti Kópé a lopott boldog perceit. Fölé hajolt, kivette szájából a csontot és fenyegetően hadonászva (a maga édes hangján) ráripakodott a ledöbbent kutyára: „Kópéka, hát ezt nem szabad”. Kópé és a család is az elképedve nézte végig a jelenetet…mi már készítettük a telefont és az összes sürgősségi telefonszámot, Kópé pedig őszinte csalódottsággal könyvelte el, hogy nevelése zsákutcába torkollott. 

Szüleim a legnagyobb szeretettel, ám a legkevesebb hozzáértéssel vették nekünk Kópét. Anyukám kedvenc fajtája volt a puli, ez alapozta meg leginkább az átgondolt döntést. Köztük egy érdekes szövetség jött létre, mivel édesanyám minden óhaját-sóhaját értette és teljesítette főúrunknak, aki ezt kimért szeretettel jutalmazta is felé.

Mai napig mosolyogva gondolok vissza Kópéra, az ő kivételes jellemére, és az általa jól nevelt családunkra, de egy biztos, akárhány kutyánk lesz sosem lesz pulink ☺ 

Úgy gondolom mindenkinek megvan az a tapasztalata gyerekként, ami egy életre megalkotta a világról alkotott képét: egy arrogáns sziámi macska, egy ugatós csivava, egy harapós hörcsög, vagy egy nyaller golden által. Ezeket  valószínű sosem fogják már elvenni tőlünk, emiatt jó átgondolni, hogy milyen tapasztalatokkal segítjük gyermekünk és állataink kapcsolatát. 

Különböző indíttatásból szoktak családokba kutyák kerülni:

  1. A szülő már nem tud elég jó védekezést találni a több éves „legyen egy kutyánk” háborúban, benyújtja a fehér zászlót, de a megadás mindig egy utolsó reménysugárral teli lehelettel zárul: jó, de akkor nem nekem kell majd vele is foglalkozni….(és de mégis)
  2. Kötelező protokoll az ideális családi összképhez: két gyerek, két kutya, két macska. (Mi is erre gyúrunk, ha lehet mindenből egy fiú, egy lány!)
  3. Kell egy házőrző!
  4. Egy új családtagra vágyik a közösség. 

Kópé 11. szülinapomra érkezett meglepetésként, így a felelősség engem illetett, mivel én kaptam, nekem is illene gondoskodni róla.

Megtettem? Hát nem. Szerettem? Nagyon! Vittük sétálni? Olykor!

Ahogy gyerek fejjel elképzeltem közös sétáinkat Kópéval

Kópéval töltött közös sétáink voltak a legemlékezetesebbek. Kópé szigorú neveltetésének egyik alappillére az volt, hogy a séta addig tart, amíg a kedve tartja, és a környék összes kan kutyájának jelzését felül nem értelmezte. Rövid és eredményes séták voltak ezek?

Hát nem! Több órányi menetelés után is hajlamos volt arra drága pulink, hogy amikor realizálta a környéket, felmérte, hogy nagyjából 5 percen belül akár haza is érhetünk, levetette magát a földre, felvette a „döglött kutya” szerepet, és egy lépést nem volt hajlandó előrébb haladni. Amint megfordultunk, valami isteni csodának köszönhetően, minden fájdalma megszűnt és boldogan pattogott tovább.

Mit tudott tenni, az akkor már nagy tapasztalatokkal rendelkező 12 éves nagy kutyás és 9 éves öccse? Ha hozzányúltunk, odakapott, így békésen húztuk hazáig hámjában a mozdulni nem hajlandó Kópét, aki amikor a kapuhoz értünk, felpattant, majd aki jól végezte dolgát bevonult. Mi pedig elhatároztuk, hogy soha többé nem visszük sehova. 

Tudjuk-e szülőként, hogy amikor kutyát vállalunk, és azt mondjuk gyermekünknek, hogy „jóóó, de akkor majd te gondoskodsz róla!!”, hogy milyen felelősséget akasztunk a nyakába? Tisztában van-e a feladattal, ami napi szinten vele jár? Szeretnénk-e elvenni a gyermekkorát, és azt mondani, hogy „héé, de neked még a kutyával kell sétálnod, ahelyett hogy Annával menj játszani”?  

Amikor beadjuk a fehér zászlót, nekünk kell tudni felmérni, hogy belefér e még az életünkbe egy újabb „feladat”, egy újabb éhes száj, egy újabb szeretetéhes szív és újabb kilométerhiányos négy láb.